Búvár infók
A búvárkodás rövid története
- Alan Mountain: búvárok Kézikönyve -
Így kezdődött...
Messze a múlt ködébe vész az ember ama törekvésének eredete, hogy katonai,
mentési célból, vadászszenvedélytől hajtva vagy puszta kikapcsolódásként a
tenger felszíne alá merüljön. Napjainkban senki sem tudja megmondani, mikor
került sor az első merülésre, de a történészek ennek időpontját 5000 évvel
Krisztus születése előttre teszik. Az ember víz alá merülésének általunk vélt
ábrázolása egy Kr. e. 885-ből származó asszír domborművön látható. A búvárúszás
hitelesnek tekinthető korai leírását láthatjuk Hérodotosz munkájában, ahol a
görög történetíró egy Szküllisz nevű búvár történetét meséli el, akit a Kr. e.
5. században Xerxész perzsa király fogadott fel víz alatti kincsek
felkutatására.
Kezdetben a merülések legtöbbjére katonai célból került sor. Nagy Sándor
búvárokat alkalmazott azoknak a tengeri akadályoknak az eltávolítására,
amelyeket az ellenség Türosz kikötőjében süllyesztett el, mielőtt Kr. e. 332-ben
megostromolta a várost. Egyes történeti források szerint maga a nagy hadvezér is
lemerült a víz alá, hogy megfigyelje búvárainak munkáját. Feljegyzések
tanúskodnak arról is, hogy a Kr. e. 1. században virágzó gazdasági tevékenység
volt különféle víz alá süllyedt tárgyak kiemelése a Földközi-tenger keleti
medencéjének legnagyobb kikötői mentén. A munkálatok olyan szervezetten folytak,
hogy a búvárok fizetését külön törvény szabályozta, a munkavégzés mélységétől
függően. Akkoriban még a lemerülő búvárnak vissza kellett tartania lélegzetét. Az
edzés már gyermekkorban megkezdődött, ezért hosszabb ideig tudták visszatartani
a levegőt, mint az átlagember. Merülő súlyként lapos köveket használtak, így
egyúttal kormányozni is tudták magukat merülés közben. Kötelet kötöttek a búvár
derekára: ennek segítségével társai akár 22-30 méter mélységből is könnyen
felhúzhatták a felszínre, amikor megragadta a kiemelésre váró tárgyat.
Korai műszaki megoldások
Hogyan lehetne tovább maradni a víz alatt, mint amennyire az emberi tüdő
levegőtároló kapacitásából futja - ez a kérdés kezdetektől fogva nyugtalanította
a búvárokat. Elősző üreges nádszálakat használtak, de így csak akkora mélységbe
merülhettek, amennyit a nádszál hossza megengedett. Főként hadviseléskor
alkalmazták ezt a módszert, amikor a katonáknak észrevétlenül kellett átkelniük
egy folyón. Próbálkoztak hosszabb csövekkel is, amelyeknek a végére néha
búvársisakot erősítettek kezdetleges adagolószeleppel, így elméletileg a búvár
szabadon lélegezhetett. Arról azonban nem találhatók feljegyzések, hogy ezek az
eszközök beváltak-e a gyakorlatban; ami azt illeti, eléggé valószínűtlen, hogy a
korai búvároknak rendelkezésre álltak volna a víz alatti nyomással összefüggő
gondok leküzdéséhez szükséges anyagok és eszközök. A búvár tüdejére már sekély
vízben ( 0,3 méter mélyen ) is akkora nyomás nehezedik, ami akadályozza a
normális légzést.
A feltalálók csak a 16 - 17. században kezdtek olyan készülékekkel kísérletezni,
amelyek lehetővé teszik a búvár szabad légzését a víz alatt. Különféle tervek
láttak napvilágot, de ezek a szerkezetek annyira tökéletlenek voltak, hogy a víz
alatti légzés továbbra is csak álom maradt. A 16. század második felében
azonban új találmány tűnt fel: nyitott szájú búvárharangot engedtek le a mélybe,
amely a súlyánál fogva függőlegesen süllyedt a vízben, így a belső térben
csapdába esett a levegő. Ezt a sűrített levegőt a búvár már hosszabb ideig
használhatta. Ilyenkor vagy a harang belsejében tartózkodott, vagy visszafojtott
lélegzettel időnként kiúszott belőle. A búvárharang első írásos említése 1531 -
ből maradt fenn; ettől az időtől kezdve valószínű rendszeresen alkalmazták ezt
az eszközt. Az 1680 - as években az amerikai William Phipps már olyan
búvárharangrendszert alkalmazott, amelyben az "anyahenger" levegőjének
utánpótlásáról egy "leányhenger" tartaléka gondoskodott. 1690 - ben Edmund
Halley angol csillagász még bonyolultabb légtöltő rendszert tervezett:
búvárharangját kisebb hengerekkel ( lefelé fordított "friss levegős vödrökkel" )
kötötte össze, és ezeket a búvárharang aljára függesztette. Amikor a berendezés
lesüllyedt a vízfenékre, mindegyik vödrön kinyílt egy szelep, és a nagyobb
nyomás következtében ( a nagyobb vízmennyiségnek megfelelően ) a friss levegő a
központi búvárharangba áramlott. Halley négy ember segítségével azzal
demonstrálta búváreszközének hatékonyságát, hogy másfél óráig maradt a Temzében
18 méter mélyen.
