Búvár infók

A búvárkodás rövid története
- Alan Mountain: búvárok Kézikönyve -

Így kezdődött...

Messze a múlt ködébe vész az ember ama törekvésének eredete, hogy katonai, mentési célból, vadászszenvedélytől hajtva vagy puszta kikapcsolódásként a tenger felszíne alá merüljön. Napjainkban senki sem tudja megmondani, mikor került sor az első merülésre, de a történészek ennek időpontját 5000 évvel Krisztus születése előttre teszik. Az ember víz alá merülésének általunk vélt ábrázolása egy Kr. e. 885-ből származó asszír domborművön látható. A búvárúszás hitelesnek tekinthető korai leírását láthatjuk Hérodotosz munkájában, ahol a görög történetíró egy Szküllisz nevű búvár történetét meséli el, akit a Kr. e. 5. században Xerxész perzsa király fogadott fel víz alatti kincsek felkutatására.

Kezdetben a merülések legtöbbjére katonai célból került sor. Nagy Sándor búvárokat alkalmazott azoknak a tengeri akadályoknak az eltávolítására, amelyeket az ellenség Türosz kikötőjében süllyesztett el, mielőtt Kr. e. 332-ben megostromolta a várost. Egyes történeti források szerint maga a nagy hadvezér is lemerült a víz alá, hogy megfigyelje búvárainak munkáját. Feljegyzések tanúskodnak arról is, hogy a Kr. e. 1. században virágzó gazdasági tevékenység volt különféle víz alá süllyedt tárgyak kiemelése a Földközi-tenger keleti medencéjének legnagyobb kikötői mentén. A munkálatok olyan szervezetten folytak, hogy a búvárok fizetését külön törvény szabályozta, a munkavégzés mélységétől függően. Akkoriban még a lemerülő búvárnak vissza kellett tartania lélegzetét. Az edzés már gyermekkorban megkezdődött, ezért hosszabb ideig tudták visszatartani a levegőt, mint az átlagember. Merülő súlyként lapos köveket használtak, így egyúttal kormányozni is tudták magukat merülés közben. Kötelet kötöttek a búvár derekára: ennek segítségével társai akár 22-30 méter mélységből is könnyen felhúzhatták a felszínre, amikor megragadta a kiemelésre váró tárgyat.

Korai műszaki megoldások

Hogyan lehetne tovább maradni a víz alatt, mint amennyire az emberi tüdő levegőtároló kapacitásából futja - ez a kérdés kezdetektől fogva nyugtalanította a búvárokat. Elősző üreges nádszálakat használtak, de így csak akkora mélységbe merülhettek, amennyit a nádszál hossza megengedett. Főként hadviseléskor alkalmazták ezt a módszert, amikor a katonáknak észrevétlenül kellett átkelniük egy folyón. Próbálkoztak hosszabb csövekkel is, amelyeknek a végére néha búvársisakot erősítettek kezdetleges adagolószeleppel, így elméletileg a búvár szabadon lélegezhetett. Arról azonban nem találhatók feljegyzések, hogy ezek az eszközök beváltak-e a gyakorlatban; ami azt illeti, eléggé valószínűtlen, hogy a korai búvároknak rendelkezésre álltak volna a víz alatti nyomással összefüggő gondok leküzdéséhez szükséges anyagok és eszközök. A búvár tüdejére már sekély vízben ( 0,3 méter mélyen ) is akkora nyomás nehezedik, ami akadályozza a normális légzést.

A feltalálók csak a 16 - 17. században kezdtek olyan készülékekkel kísérletezni, amelyek lehetővé teszik a búvár szabad légzését a víz alatt. Különféle tervek láttak napvilágot, de ezek a szerkezetek annyira tökéletlenek voltak, hogy a víz alatti légzés továbbra is csak álom maradt. A 16. század második felében azonban új találmány tűnt fel: nyitott szájú búvárharangot engedtek le a mélybe, amely a súlyánál fogva függőlegesen süllyedt a vízben, így a belső térben csapdába esett a levegő. Ezt a sűrített levegőt a búvár már hosszabb ideig használhatta. Ilyenkor vagy a harang belsejében tartózkodott, vagy visszafojtott lélegzettel időnként kiúszott belőle. A búvárharang első írásos említése 1531 - ből maradt fenn; ettől az időtől kezdve valószínű rendszeresen alkalmazták ezt az eszközt. Az 1680 - as években az amerikai William Phipps már olyan búvárharangrendszert alkalmazott, amelyben az "anyahenger" levegőjének utánpótlásáról egy "leányhenger" tartaléka gondoskodott. 1690 - ben Edmund Halley angol csillagász még bonyolultabb légtöltő rendszert tervezett: búvárharangját kisebb hengerekkel ( lefelé fordított "friss levegős vödrökkel" ) kötötte össze, és ezeket a búvárharang aljára függesztette. Amikor a berendezés lesüllyedt a vízfenékre, mindegyik vödrön kinyílt egy szelep, és a nagyobb nyomás következtében ( a nagyobb vízmennyiségnek megfelelően ) a friss levegő a központi búvárharangba áramlott. Halley négy ember segítségével azzal demonstrálta búváreszközének hatékonyságát, hogy másfél óráig maradt a Temzében 18 méter mélyen.

Tovább >>