Búvár infók

1715 - ben egy másik angol feltaláló, John Lethbridge "merülő burkot" fejlesztett ki, amelynek segítségével a búvár egy bőrbevonatú "levegős hordóban" foglalt helyet. Ezen üvegből készült kémlelőnyillás volt, továbbá két lyuk, amelyekhez vízhatlan ujjak csatlakoztak a karoknak, így a búvár szabadon dolgozhatott a víz alatt. Az egész készüléket hajóról eresztették le, és búvárharang módjára süllyesztették a megfelelő helyre. Eszközével Lethbridge számos hajóroncsból meglepően sikeresen emelt ki különféle tárgyakat.

1749 - ben egy népszerű magazinnak írt levelében büszkén számolt be arról, általában 18 méter mélységben dolgozik, és 34 percig is tartózkodott már ezen a szinten a víz alatt. Mindamellett szerkezete ugyanazokkal a nehézségekkel küzdött, mint a búvárharangok: nem tudta kormányozni, és a friss levegő utánpótlására sem talált megoldást.

Az elsüllyedt hajókban rejtőző értékes tárgyak kiemelése jövedelmező üzletágnak bizonyult, s egyre újabb találmányokat hívott életre a búvártechnika és a merülő szerkezetek terén. Az első használható búvárruhát Augustus Siebének tulajdonítják, de valójában többen is kísérleteztek abban az időben hasonló búváreszközökkel. 1823-ban két testvér, a mentési eljárásokkal foglalkozó John és Charles Deane tűzoltók számára tervezett "füstmentes szerkezetet" szabadalmaztatott. További öt évbe telt, mire kidolgozták a "Deane féle nyitott búvárruhát": ezt egy nehéz öltözék alkotta, amely védelmet nyújtott a hideg ellen. A hozzá csatlakozó sisak a megfelelő kémlelőnyílásokkal a búvár vállára nehezedett, és hajlékony tömlő kötötte össze egy felszíni levegőforrással. A kilélegzett levegő a sisak széle alatt távozott, így nem okozott gondot mindaddig, amíg a búvár függőleges helyzetben maradt. Ha azonban az illető megbillent, és fejjel lefelé kezdett süllyedni, a sisak megtelt vízzel, ami súlyos veszélyhelyzetet teremtett. Siebe úgy fejlesztette tovább a Deane-féle búvárruhát, hogy a gömbsisak gallérjához derékig érő vízhatlan kabátot erősített. Ez sokkal biztonságosabb megoldásnak bizonyult, mert a búvárruha sisakjából úgy eresztette ki a levegőt, hogy közben a víz nem hatolhatott be a sisakba, ha a búvár elvesztette az egyensúlyát. 1840 - ben Siebe olyan kiürítő szelepet fejlesztett ki, amelynek révén teljes hosszában vízhatlan öltözéket alkalmazhatott - ez volt a "Sebe-féle tökéletesített búvárruha", napjaink felszíni levegőellátású szabványos mélytengeri búvárruháinak közvetlen előfutára.

Noha abban az időben más készülékeket is kifejlesztettek, a Brit Királyi Mérnöktársaság Siebe öltözékét választotta a Royal George roncsának kiemelési munkálataihoz. (A hajó akadályozta a forgalmat az angliai Portsmout fontos hadikikötője előtt.) Ez ráirányította a figyelmet Siebe merülőrendszerére, különösen azután, hogy a munkálatokat vezető tiszt, William Pasley ezredes hivatalosan is azt ajánlotta: Siebe búvárruháját alkalmazzák a jövőben az összes tengerészeti merülési művelethez. Egyébként a hivatalos állami történész, aki a Royal George hajóroncsának mentési és kiemelési munkálatait megörökítette, említést tett arról, hogy a búvárok, akik a munkában részt vettek, és 6-7 órás váltásokkal dolgoztak 18-21 méter mélységben, sokat szenvedtek "a csúz és a nátha" ismétlődő rohamaitól. Pasley ezredes és emberei még nem voltak tudatában, hogy nem csúzról vagy nátháról van szó, hanem arról a jellegzetes búvárbetegségről, amelyre csak néhány évvel később derült fény a dekompressziós vagy más néven keszonbetegségről.

A dekompressziós betegség fölfedezése

A dekompressziós betegséget kezdetben keszonbetegségnek nevezték, mert elsősorban keszonmunkások között fordult elő. A mélyépítési munkák során ugyanis süllyesztőszekrényeket vagy keszonokat használtak ( a caisson szó franciául nagy dobozt jelent ) hidak pillérének alapozására vagy alagútszakaszok építésére, és közben sűrített levegőt juttattak folyamatosan a munkatérbe, hogy a munkások, akik 8 órás vagy még hosszabb műszakban végezték a föld kiemelését, száraz környezetben dolgozhassanak. Minél több ilyen építkezésre került sor, annál több szó esett a tünetekről. A búvármerüléssel kapcsolatban kétségtelenül ez a legismertebb betegség.

Paul Bert francia élettankutató a dekompressziós betegséggel kapcsolatban végzett alapos vizsgálatai során 1878-ban fölfedezte, hogy a nyomás alatt belélegzett levegő nitrogénjének jelentős része feloldódik a vérben és a testszövetekben. Ha a nyomás hirtelen csökken, a nitrogén túl gyorsan tér vissza gáz halmazállapotba ahhoz, hogy természetes módon hagyja el a szervezetet. Emiatt gázbuborékok alakulnak ki az egész szervezetben, olyan fájdalmat okozva, amelyet a múlt századi búvárok és mélyépítők reumának hittek.

<< Vissza

Tovább >>